A Bölcsek Kódexe

Én a naplóm és ti

A BÖLCSEK KÓDEXE - I. FEJEZET
Kezdetek kezdete

Laurel hullafáradtan, pizsamában ballagott le a lépcsőn, majd villámgyorsan lehuppant a székbe. A szemei épphogy
nem csukódtak le, miközben az anyukája, Bella a reggelit tálalta.
- Mondtam, hogy ne maradj sokáig fent, hozzá kell szoknod az iskolai időhöz! - Förmedt rá a lányára.
- Bocsánat csak a gimim honlapját böngésztem... - Miután látta, hogy a szigorú szülő nem enyhül, folytatta. - Tizenheten
vagyunk egy osztályba, ebből a többség lány, és egy olasz nyelvi előkészítő osztályba járok, vagyis járni
fogok szeptembertől, azaz egy hét múlva... - Hadarta.
- Laurel, amiket most felsoroltál, azokat már azóta tudod, amióta jelentkeztél ebbe a gimnáziumba... - Sóhajtotta
az anyuka.
- Azért utána olvastam még egyszer, hátha elfelejtem egy hét múlva... - Próbálta oldani a hangulatot a lány, de a
szülő nem nagyon értékelte a humorát. Fürkészve nézte, hogy az anyja leül mellé a székre, majd tesz mindkettőjük elé
két-két pirítóst.
- Tudsz valamit valamelyik kis osztálytársadról?
- Az egyik közösségi oldalon csináltak egy olyan csoportot, hogy 9/d, amibe ugye engem is bevettek... - Magyarázta
Laurel.
- Ez nagyon jópofa dolog. - Jegyezte meg az anyuka. - Egyébként már megnézted őket?! Beszéltél már valamelyikükkel?
- Még nem volt rá alkalmam. - Mondta Laurel, mire az anyja kicsit furán nézett rá, mivel egész nap a laptop előtt ül.
- Pontosabban eddig nem nagyon mertem beszélni senkivel... Még vissza sem igazoltam őket, pedig már vagy egy hónapja
bejelöltek... De a csoportból nem léptem ki... Kár, hogy lefújták a gólyatábort, mert sokat segített volna...
- Igen, de kicsim, te nagyon gyorsan barátkozol! Ne aggódj, biztos befogadnak!
- Nem olyan biztos, amúgy csak a neveket olvastam el... Anyu, felmehetek a szobámba, és lecsekkolhatom akkor a többieket? - Csillant fel a szeme Laurel-nek.
- Most?! Reggelizünk!
- Majd később még megeszem amit itt hagytam. - Jelentette ki, és válaszra sem várva gyorsan felszaladt a lépcsőn, de
azért előtte nyomott egy gyors puszit az "őse" homlokára. Miután betöltődött a laptop, azonnal felment az internetre.
Az összes osztálytársát visszajelölte, de a felkérések már vagy egy hónapja érkeztek. Ahogy végig görgette az egeret
az üzenőfalon, rájött, hogy ő az "egyedüli" aki nem ismer senkit, merthogy ránézésre mindenki összebarátkozott.
De úgy tűnik mégsem. Csak tizenhatan voltak benne a csoportban, vele együtt, és tizenöt osztálytársa jelölte be. Tehát
valaki még nála is különcebb és az már valami. Lehet, hogy egy hónap után jelölte vissza a rázúduló felkérés tömeget,
de ő legalább mindeddig benne volt a csoportban. Míg valaki nem. Megnézte az iskola honlapján lévő neveket, és
ellenőrizte azokat a csoportba levőkkel. David Whatman volt az a bizonyos "kakukktojás." Laurel-nek sem kellett több,
azonnal leakarta csekkolni az "idegent". Hosszú keresés után megtalálta a fiút, és azonnal be is jelölte ismerősének.
És akkor rákattintott a profilképére, hogy jobban szemügyre vegye. És akkor... Elállt a lélegzete. Ott ült egy lépcsőn
David Whatman, aki iszonyatosan helyesen nézett ki. Kicsit jobbra billentette a fejét, és jó, hogy le nem gurult a lépcsőről
mert olyan lazán ült ott. Sötétbarna haja zselézve volt, kellően lebarnult bőre passzolt a szintén barna szeméhez.
Laurel feleszmélt a bambulásból, és arra lett figyelmes, hogy videóhíváson hívják őt. Kinyomta David profilképét, de
előtte még gyorsan rápillantott az üzenőfalára. Rengeteg poszt, videó, zene... És egyiket sem ő rakta ki, hanem ilyen
19-20 év körüliek írogattak és linkeltek neki a falára. Még mindig nem volt magánál, mikor már régóta ment a videóhívás.
Jessie, volt a vonal másik végén, Laurel volt osztálytársa még általánosból. Nyolc éven keresztül, plusz még az óvodában
a legjobb barátnők voltak. Azonban a távolság elválasztotta őket, így ennek fényében a kapcsolatuk jelentősen megromlott.
Jessie először azt hitte, hogy Laurel csak szívatja azzal, hogy perceken át bámul maga elé. Aztán rájött, hogy mégsem. Végül
már ordibálni és kalimpálni kezdett mindenfelé, erre végre feleszmélt a lány.
- Mi?! Ó, hát szia Jessie! - Köszönt barátságosan a kamerába.
- Ez mi a franc volt Laurel?!
- Mi?!
- Már vagy egy órája üvöltök itt neked! Itt a lehetőség, hogy beszéljünk, és mindjárt le is kell lépnem te meg itt. - De
megakadt. Úgy döntött, hogy nem folytatja. Látta a barátnőjén, hogy valahol máshol jár.
- Sajnálom. Egyébként, hogy megy a modellkedés?
- Még jól, sok a felkérés, a reklám, a videó klipek... De amint a gimi elkezdődik itt németbe kevesebbet fogok modellkedni.
- Sóhajtott Jessie. Tulajdonképpen két dolog miatt utazott el Németországba. Az egyik az, hogy Laurel-el együtt mindig is jó
tanulók voltak, és Németországban amúgy is nívós gimik vannak. Másrészt ajánlatot kapott egy ottani modellügynökségtől, amit
még további felkérések is követtek. Jessie-nek különben is modell alkata van, ráadásul igen szép arca, vállig érő ébenfekete
hajával és smaragdzöld szemével megint csak kitűnik. A szállás sem probléma, mert a nagyszülei németek, és hiába olasz
tannyelvű általános iskolába járt Laurel-el, a nyár felét Németországban töltötte így folyékonyan beszéli a nyelvet is.
- Értem. - Biggyesztette le a száját Laurel. Még több órán át beszélgettek, pedig a modell lány nem egyszer célzott arra, hogy
mennie kell. Nem lett belőle semmi. Végül este tízkor váltak el, amikor is Jessie mamája véget vetett a traccs partinak,
mondván hozzá kell szokni az iskolaidőhöz. Az egész napot szinte végigbeszélték, sok mindent meg kellett tárgyalniuk, mert ez
is ritka alkalom volt, hogy egy elfoglalt modell gép közelbe jut. Laurel miközben egy esti tévézés mellett döntött, azon
töprengett, hogy miért van az, hogy az anyja és Jessie mamája ugyanazt az elvet vallják, miszerint "itt az ideje visszaszokni
az iskolai időhöz." Amint bekapcsolta a tévét, pislogás nélkül meredt a képernyőre, ahol éppen a hírcsatorna ment. Nem, nem
azért mert annyira meglepődött, hogy a hírcsatornára van kapcsolva a tévéje, hanem azért mert gyilkosság történt itt a közelben,
sőt, inkább a szomszédba. "Te jó ég!" motyogta a lány. Egy huszonnyolc év körüli nő feküdt holtan az utca hideg kövén.
Sápadt arca és hófehér bőre révén úgy nézett ki mint egy zombi. Nyakán harapásnyomok tűntek ki, miből arra következtetnek, hogy
kiszívták belőle a vért. Folyamatosan tudósították a járókelőket, hogy mit gondolnak erről a szörnyű brutalitásról, és végül
arra jutottak közös megegyezéssel, hogy ezt nem ember, hanem állat csinálta. De vajon milyen?